Minél hosszabb ideje keresünk párt, annál nehezebb lehet a váltás, az egyedüllét feladása, hiszen ahogy telik az idő, úgy „rendezkedünk be“ az önálló, saját magunkra szabott életformára.
 
Bátorság kell ahhoz, hogy megengedjük, hogy a rövidebb-hosszabb ideig tartó magányos út során mellénk szegődjön, hozzánk kapcsolódjon egy társ. Hogy engedjük magunkat kirántani a megszokott életünkből, még akkor is, ha már kényelmesen elrendezkedtünk benne. Merészség kell ahhoz, hogy valaki előtt kiterítsük lapjainkat és bevalljuk önmagunknak is, jó, hogy egymásra találtunk. Akkor elindulhatunk ön- és párismereti utunkon. Mit tartogathat ez az út számunkra és mire érdemes ügyelnünk?

Amit nem lehet megspórolni

Általánosan érvényes szempont, hogy minél régebben vagyunk egyedül, minél hosszabb ideje keresünk párt (függetlenül attól, milyen aktivitással), annál nehezebb lehet a váltás, az egyedüllét feladása, hiszen ahogy telik az idő, úgy „rendezkedünk be“ az önálló, saját magunkra szabott életformára. Kialakulnak a szokásaink, napi ritmusunk, hobbink, amelyeket megszokva, a legkényelmesebben kialakítva sokszor nehéz megváltoztatni. Egy harmincas éveiben járó lány mesélte nekünk, hogy már nagyon hosszú ideje egyedül van, és úgy néz ki, hogy most talált egy olyan férfit, aki akár életre szóló társa is lehetne. De csak lehetne, mivel úgy érzi, hogy neki ehhez már nincs ereje. Nincs kedve a randikra testben és lélekben készülni, sokkal egyszerűbb és kényelmesebb számára a jól megszokott heti rutin. Őszintén örülne annak, ha csodás módon a jövőbe ugorhatnának, és ki lehetne hagyni az esküvőig tartó összecsiszolódó folyamatot, mert onnan már minden olyan könnyű lenne. Amellett, hogy ezek a gondolatok egyrészt táplálkozhatnak a lehetséges csalódásból eredő félelemből, árulkodnak arról is, hogy bármennyire csábító lehet a végkifejlet, sokszor nehéz feladni azt a kényelmet, amihez már annyira hozzászoktunk. Kapcsolatban élni, egy köteléket táplálni valakivel sokszor áldozatvállalás és lemondás, olykor kemény munka. Ám ez a befektetett energia és erőfeszítés teszi a párkapcsolatot élővé és még értékesebbé. Ezek a közös élmények fogják létrehozni a párban azt a tudatot, hogy képesek vagyunk „mi“-ként gondolkodni és a nehézségeket együtt legyűrni.

Alkalmazkodni, de mennyire?

Két végletes hibalehetőség rejlik a hosszú ideje egyedülálló, majd (újra) párkapcsolatba lépő személy számára. Az egyik a fent említett, túlságosan megszilárdított, önálló, független életmód, amit az évek alatt egyedülállóként kialakítottunk, megszoktunk, most pedig, a kapcsolat kezdetén elvárjuk az új jelöltünktől, hogy egy az egyben vegye át, igazodjon hozzá, kérdés nélkül „épüljön be“ ebbe a „szilárd építménybe“.
Bár furcsán hangozhat, de ilyenkor az is gond, ha megteszi ezt az illető. „Gyanús“, hogy hogyan tudott egy csapásra lemondani a saját, megszokott életkörülményeiről, miért nem volt semmi, amihez ragaszkodott – felmerülhet bennünk a kérdés, vajon vannak neki egyáltalán biztos fogódzópontjai? Az pedig teljesen érthető, ha ellenáll a kérésnek és ésszerű keretek között ragaszkodik saját értékeihez és rutinjaihoz. Ebben is az arany középút a követendő, az együttes döntés a közös élet kereteiről.

Harmincasok, csak semmi kapkodás!

Két, harmincas éveiben járó, kialakult (vagy épp aktívan alakuló) egzisztenciával rendelkező fiatal természetesen máshogyan ismerkedik, másképpen „járnak együtt“, mint két gimnazista kamasz. Harmincéves kor után a személyiségünk alapstruktúrái kissé már megcsontosodnak általában, nem jellemző, hogy nagy változások várhatóak e téren az ezt következő években. Bár az ember több élettapasztalattal, mélyebb emberismerettel is rendelkezik, mégsem szabad elkapkodni a házassági elköteleződést. Még egy intenzívebb kapcsolat esetén is érdemes nagyjából másfél évet várni, hogy kiderülhessen a legtöbb vonás a másik személyiségéről, hogy a sok különböző élethelyzet segítse a másik mélyebb megismerését. Nehéz ez, mert nemcsak a belső vágy lehet ilyenkor nagyon erős az elköteleződésre, hanem a rokonok, a környezet nyomása is. Amikor a környezetünkben mindenkinek gyermeke van, amikor már a fiatalabb testvéreink is mind házasok, amikor a szülők sürgetve jelzik, hogy szívesen „unokáznának“, az ember azt érezheti, hogy el van késve, sietnie kell – pedig nem így van. Mindenkinek meg kell adni a lehetőséget arra, hogy a saját ritmusában, a saját maga által megfelelőnek gondolt időben hozza meg a döntését az elköteleződésre. Kiemelten figyeljünk tehát a kapcsolat természetes fejlődésére! Ezt az „éppen jó időt“ arról lehet megismerni, hogy természetesnek hat, egyik fél sem él meg benne kényszert.

Megalkuvás nélkül

Hosszú egyedüllét után az ember hajlamosabb több kompromisszumot kötni a feltétlenül szükségesnél. Ezért már a párkeresés időszakában, jó előre szedjük össze a legfontosabb szempontokat, amikhez nagyon szeretnénk majd tartani magunkat. Tiszta fejjel még sokkal könnyebb megszilárdítani magunkban ezeket. Például, ha számomra nagyon fontos az, hogy a jövendőbelim olvasson könyveket, és megérkezik a nagy szerelem, akkor a pártalálás euforikus öröme mellett is érdemes következetesnek maradni: ne mondjuk azt, hogy elég, ha csak átfutja az interneten a heti pletykarovatot. Ezeknek a kezdeti szempontoknak a jelentősége fel fog erősödni a házasságban töltött hétköznapokon. Természetesen elő fog még jönni olyan szempont, olyan élethelyzet, amire nem is gondoltunk, például, ha a szerelem egy elvált ember személyében köszönt be. Ilyenkor fontos időt hagyni ennek feldolgozására.
A családtagok, barátok, akik ismerik értékrendünket, szükség esetén visszajeleznek, vagy figyelmeztetni is tudnak bennünket a korábbi elhatározásainkra. Fontos tehát, hogy jól válasszuk meg ezeket a hangokat. Ne azokra hallgassunk, akik felelőtlenül sodornak a gyors döntés felé, mondván „végre talált valakit, jó lesz az, meg lehet szokni...“. Inkább olyanokra, akik mernek velünk őszinték lenni és szükség esetén konfliktust is vállalni ilyen helyzetben. Ebből lehet tudni, hogy fontosak vagyunk számukra.
 
Gyombolai Zsolt, Gyombolai-Kocsis Fruzsina
Forrás: Képmás.hu