A szüleinkkel való kapcsolat kohójában formálódik az Istenről kialakított képünk, ez pedig visszahat arra is, hogy milyen felnőttek, milyen szülők és nagyszülők leszünk. Gondoskodó szülők gyermekeként a szerető Isten képe alakul ki bennünk, míg a tekintélyelvű szülők gyermeke nehezebben jut el ilyen elképzelésig. Az apa-gyermek viszony, az apával töltött minőségi idő nem kevésbé fontos, mint az anyához fűződő kapcsolat. Miként függ össze az apakép és az istenkép? – ennek jártunk utána Csáky-Pallavicini Zsófia pszichológus és lelkész édesapák segítségével.

A szakirodalom régóta foglalkozik „az apátlan nemzedék” problémájával: 1963-ban jelent meg Alexander Harbord Mitscherlich Úton az apátlan társadalom felé című könyve, amely elsőként állapította meg, hogy nevelési rendszerünkből hiányoznak az apák, így az általuk képviselt nevelési értékek. 1995-ben David Blankenhorn társadalomtudós Apátlan Amerika című kötete világított rá ennek riasztó voltára: feltárta többek között azt a tényt, hogy az Egyesült Államokban a magatartászavarral küszködő gyermekek nyolcvanöt százaléka apa nélkül él.

Az apáknak tehát meghatározó szerepük van a gyermekek egészséges lelki fejlődésében. Amikor úgy tűnik, hogy az apa „csak játszik” a gyerekkel, valójában együttműködésre, együttérzésre, a szabályok betartására, érzelmi önkontrollra tanítja. Az apa nem akkor jó apa, ha az anyához hasonlóan foglalkozik gyermekeivel, hiszen az apa-gyermek kapcsolat ugyanúgy egyedi és megismételhetetlen, mint az anya-gyermek viszony. Jó apa az, aki elegendő figyelmet és időt szentel gyermekeinek, hagyja és segíti, hogy elmélyüljön velük a kapcsolata.

Az apává válást a férfiak döntő többsége meghatározó élményként éli meg, a gyermekhez ragaszkodás minősége és mértéke pedig nem különbözik az anya-gyermek kapcsolatban megismert mintától. Sőt az apai ösztön is létező jelenség.

Ennek ellenére ma egy fejlett társadalomban felnövő gyermek az életének első tíz évét meghatározóan nők körében tölti el. Mindez a gyermekeket arra tanítja: a nevelés és a gondoskodás elsősorban női feladat. Azokat a férfiakat pedig, akik örömmel vetnék bele magukat a gyermekeik ellátásába, gyakran éppen a nők tartják ettől távol, mintha mindez csak a nők számára hozzáférhető tudás lenne.

Keresztény családi körök

Ez a minta – vagyis hogy az édesapa a távoli kenyérkereső, az édesanya pedig az önfeláldozó gondoskodó – nem ismeretlen a keresztény közösségekben sem. Ha keresztény családról, keresztény családi értékekről beszélünk, többnyire az anyai gondoskodás kerül előtérbe, az anyaság gyakran úgy jelenik meg, mint a krisztusi áldozatvállalás legszebb példája (hiszen az is), az apák viszont mindemellett a távolról gondoskodó, ám gyakran elérhetetlen Isten példáját közvetítik. A lelkészcsaládokat különösen érintheti az édesapák távolléte, hiszen a gyülekezeti programok esténként zajlanak, amikor együtt lehetne a család, és a hétvégék sem szabadok.

„Isten számomra alapvetően egy távoli, az emberi elme számára az értelmezhetőség határán túl helyet foglaló valaki. Ebben az istenképben nem a távolság a legmeghatározóbb, és a fölfoghatatlansága sem negatív, inkább lenyűgöző és térdet hajlítóan végtelen. Ugyanakkor megbocsátónak, elnézőnek és időnként szívmelengetően szellemesnek is tűnik. Nem tudom nem észrevenni az édesapám lénye és az általam megélt istenkép közötti teljesen világos párhuzamot. Távoli teremtők mindketten, útjaik érthetetlenek, de hogy értem tettek mindent, az a kétség szikrája nélkül való” – állítja az egyik megkérdezett lelkész apuka.

Apák és önértékelés

Amíg korábban arról lehetett olvasni, az apai minta alapvetően és jobban meghatározza, hogy a gyermekből rendszeres templomba járó vagy hívő lesz-e, Csáky-Pallavicini Zsófia gyermekpszichológus és családterapeuta azt mondja: „Az újabb kutatások azt az eredményt hozzák, hogy az anya és az apa által formált, összetett szülőkép áll a legszorosabb összefüggésben a kialakuló istenképpel. Ha az apát gondoskodónak tapasztalhatta meg a gyermek, az erősebben hatott Isten gondoskodó voltának megélésére, míg Isten hatalmának elképzelésére inkább az anyák hatalmának megtapasztalása volt hatással. A gondoskodó szülők képével alakul ki a szerető Isten képe, míg a tekintélyelvű szülők gyermeke jóval nehezebben jut el ilyen elképzelésig.

Hagyományosan az anyákat szoktuk a gondoskodás, az apákat pedig a tekintélyelvűség vonásai mentén jellemezni. A férfiak számára tehát különleges kihívás lehet a gondoskodó szülői minőségek kimunkálása önmagukban, ugyanakkor a szülői vonásoknál fontosabb az a folyamat, amelynek során a gyermek önértékelése kialakul, már az első percektől kezdve, az ősbizalom létrejötte által. Az ősbizalom pedig a megfelelő szülői gondoskodás, az elfogadó és szerető légkör megteremtése mentén bontakozik ki, amelyben az anya mellett az apának mint másik, stabilitást biztosító kötődési személynek óriási szerepe van.”

Hitminta szeretetkapcsolatban

„Édesapaként három dologra nagyon figyelek, és ez részben az istenképemből, részben az improvizációból adódik: mindig érezze a kisfiam a szabadságot és azt, hogy hol vannak a határok. És ami a legfontosabb: minden egyes pillanatban élje át, hogy szeretem, mert szeretem. Ehhez jön hozzá a nonstop rögtönzés és persze a titokban elmormolt imák” – fogalmazza meg apai ars poeticáját Gáncs Tamás kelenföldi lelkész, aki istenképével kapcsolatban így fogalmaz: „Ez folyamatosan és dinamikusan változik bennem, és nem érzem úgy, hogy sok köze lenne az apaképemhez.”

A szüleink bennünk hagyott lenyomata és az istenképünk folyamatos formálódás: a legközelebbi hozzátartozóinkhoz fűződő kapcsolatunk kohójában formálódik az Istenről kialakított képünk, ami aztán visszahat arra is, hogy mi milyen felnőttek, milyen szülők és nagyszülők leszünk – erősíti meg az édesapák tapasztalatát Csáky-Pallavicini Zsófia. „Az irgalmas, gondoskodó, atyaian befogadó Istenről szerzett személyes tapasztalatok arra sarkallhatnak minket, hogy mi is hasonló- képpen viszonyuljunk a ránk bízottakhoz. Egy tekintélyelvű, alapvetően inkább ítélő Istenhez igazodva magunk is ilyen elvárásokat formálhatunk.”

Fontos felfedezés az is, amelyre a pszichológus felhívja a figyelmet: „Bizonyos szerzők azt feltételezik, hogy a fiúk lassanként elkezdik a vallásosságot a nőiességgel, sőt olykor épp a nőiességnek tulajdonított irracionalitással összefüggésbe hozni.

Kiskamasz-, kamaszkorukra ez óhatatlanul odavezet, hogy a férfiasság keresése során végül az egész vallásosságtól elfordulnak, hiteles, azonosulási mintákat kínáló férfipéldák híján a nőiesnek tartott vonásokkal szemben próbálják magukat meghatározni.”

A szakember szerint fontos szem előtt tartani, hogy az olyan, személyiséget és életszemléletet alakító tényezőket, mint a megélt vallásosság, nem pusztán az értelmünkkel tanuljuk, hanem a szeretetkapcsolatainkon keresztül, a hitelesnek elfogadott modellek életpéldáját ellesve, azokkal azonosulva tesszük sajátunkévá. „Hitet tanulni” nem lehet csak az iskolá- ban. Ahhoz kellenek a személyes, bizalmi viszonyulások is.

Ahol az apa felnőtt férfiként hitelesen megélt hitét tudja példaként kínálni gyermekei számára az édesanya mintája mellett, ott a gyermekeknek, miközben formálódik az önértékelésük, sokkal több támpontjuk lesz arról, hogy miként tudják a vallást mint építőkövet a megfelelő helyre beépíteni.

xxx

A bevezetőben szereplő kutatási eredmények forrása Léder László Apátlan társadalmak című cikke, amely a HVG Extra Pszichológia 2015/2. számában jelent meg.

xxx

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 7. számában jelent meg, 2016. február 21-én.