Marika magyartanárnőm volt. A kapcsolat később is fennmaradt, néha meglátogattam őt és férjét. Nagyon befogadóak és kedvesek voltak mindig, jól esett hozzájuk menni, náluk lenni: a kettejük közti szeretet kisugárzásában megpihenhettem, feltöltődhettem.
Marika egyszer megkérdezte tőlem, ismerek-e olyan szülőt, akinek szüksége lenne rá, hogy a gyermeke felügyeletében segítsék. Szívesen vállalkozna ugyanis ilyen feladatra, önkéntesen. Marika és Lajos bácsi (legalábbis én így szoktam őt nevezni) ugyanis későn házasodtak, és már nem lett gyermekük. Elsőre nem jutott eszembe, mit is válaszolhatnék. Nem sokkal később Franciaországban, Taizé-ben egy lelkigyakorlaton vettem részt. A lelkigyakorlaton imádkoztam azért is, hogy újra fellendüljön az élet abban a baráti- és imaközösségben, ahova már sok éve jártam akkor. Többnyire egykori gimnazista társak jártunk, járunk össze rendszeresen közösen imádkozni, beszélgetni hitről, Istenről, a Szentírásról – a találkozók menete azonban akadozni kezdett, ahogy egyre több kisgyermek született a közösség tagjainál. Szükségessé vált, hogy valaki vigyázzon a gyerekekre, amíg mi imádkozunk… Erre jutottam a lelkigyakorlaton, felismerésképp – bennem viszont nem kapcsolódott össze a mi igényünk és Marika felajánlása. Szerencsére a Szentlélek mást is fel tud használni, ha én épp nem hallom Őt tisztán. Ahogy a közösségben mesélni kezdtem, mire is gondoltam, Eszter (aki szintén a közösségbe járó barátnőm) azonnal „kapcsolt”, hogy meg kellene kérni Marikát. Ő örömmel igent mondott, és most már évek óta hozzánk kötődik, kapcsolódik, rendszeresen vigyáz az egyre gyarapodó gyerekseregre, akik pót-nagymamaként szeretik. Marika sokszor hoz nekik Mikulásra ajándékot, egyebeket, viszi őket fagyizni, mi meg közösségi szinten néha, legalább a születésnapján meglepjük valami kis ajándékkal, például a gyerekekről készült képpel… A „szolgálat” aztán lassanként kibővült: „Marika, nem tudnál elmenni a gyerekekért? Átjönni este? Nem leszünk otthon, nem tudjuk megoldani, a nagymama dolgozik, nem ér rá…” Ha nem is túl gyakran, de azért néha más alkalmakkor is ment, ahhoz, akihez kellett. Ennek mindenki nagyon örült, főként a gyerekek, mert érezték, érzik azt a nagy szeretetet, ami Marikából feléjük árad. És szívesebben vannak vele, akit ismernek, akivel összefonódott az életük. Ő pedig annyira felbátorodott (amúgy nyugdíjas, életkora is ennek megfelelő), hogy eljött velünk, a közösséggel és a gyerekekkel Patcára a csúszdaparkba, és le is csúszott a gyerekekkel – egyszer, aztán inkább átpártolt a mászókára.
Mindeközben Lajos bácsi is osztja szét a szeretetét, nem a saját gyerekeinek, mert hogy azok nincsenek, de apró-cseprő javításokat sokaknak elvállal (nálam is volt ágyat, szekrényt szerelni), ingyen, szeretetből, szintén nyugdíjasként. Örül, hogy segíthet. Amikor pedig náluk vagyok látogatóban, akkor a házastársi szeretetük, az otthonuk melege az, ami körülölel, és a hitvesi szeretetük válik ajándékká, termékennyé – túl az egyéni adáson. Nagyon örülök, hogy ismerhetem Marikát és Lajos bácsit. Igazi példaképei számomra az egyszerű keresztényi szeretetnek. Szeretném, ha minél jobban hasonlíthatnék majd rájuk, adva azt a keveset, amim van.

Fontos jelei ők annak, hogy a termékenység sokféleképp megélhető, a szeretet sokféleképp továbbadható. A Jóisten pedig megáldja azt, aki keresi, hogyan adhatná magát, és idővel rátalálhat a termékenység sajátos útjaira mindenki.

Forrás: Jáki Zsuzsanna / Barátaimnak mondalak titeket kiadvány