Chiara 28 éves volt, amikor 2012. június 13-án, nem sokkal kisfia születése után rosszindulatú daganatos betegségben meghalt. Mennyei születésnapjának ötödik évfordulóján férje, Enrico Petrillo nyilatkozott az Aleteia katolikus hírportálnak.

 

Chiara és Enrico 2008-ban házasodott össze. Az esküvőt követően Chiara hamar várandós lett. Súlyos agyi fejlődési rendellenességet mutattak ki a magzatnál, ám Maria Grazie Letizia érkezését ennek tudatában is örömmel várták. Fél órát tölthettek el vele születése után, elkísérték mennyei születéséig.

Néhány hónap múlva Chiara ismét áldott állapotba került, az ultrahangos vizsgálat ismét rossz eredményt mutatott: a kisfiúnak nem volt lába, és a belső szervei sem fejlődtek ki megfelelően. A házaspár ismét örömmel és szeretettel élte meg a gyermek születését, aki rövid életét követően szintén a mennyországba távozott.

A harmadik megfogant magzat egészséges volt, a terhesség ötödik hónapjában azonban Chiara egy sebet fedezett fel a nyelvén, amelyről kiderült, rosszindulatú daganat, karcinóma. A fiatal házaspár úgy döntött, védelmezik fiuk, Davide Giovanni életét, még akkor is, ha ez veszélyt jelent az édesanyára, akinek kezelése csak a szülés után kezdődött el. Chiara állapota nem javult, egyik szemére elvesztette a látását. Mosolyogva, hittel és örömmel élte az életét a szenvedések közepette is, az isteni gondviselésre bízta életét. A kisfiú születése után egy évvel, 2012. június 13-án távozott a földi életből.

Enrico Petrillo számos alkalommal tett már tanúságot hitükről, a Chiara halálának ötödik évfordulóján adott interjúban is ezt tette:

– Chiara életében volt a megtérésnek egy különleges pillanata?

– Chiara életében nem volt olyan pillanat, amelyet megtérésnek nevezett, ő mindig hívő volt. Azt hiszem azonban, hogy mindenki számára van olyan pillanat, amikor növekszik a hite, és el kell döntenie, melyik utat választja az életben. Benne is egyszer csak megerősödött az, amit mindig is megélt. Kislány kora óta járt édesanyjával a Megújulás a Szentlélekben mozgalom alkalmaira, ezt a levegőt lélegezte be. Én is voltam pár találkozón, de másik közösséghez tartoztam. A mozgalomban nagyon szép és fontos dolgokat élt át, megtanulta, hogy egyszerű és közvetlen kapcsolatban legyen az Úrral. Hitbeli útján az assisi ferencesekkel való kapcsolat által növekedett, különösen akkor, amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk. Találkoztunk Fabio Rosini atyával, aki gazdagabbá tette a hitünket.

– Meghatározható az a pillanat, amikor úgy döntöttetek, átölelitek a keresztet?

– Chiara és én sokat sírtunk együtt, de őszintén szólva soha nem volt olyan pillanat, amikor visszautasítottuk volna a keresztet. Az Úr megadta nekünk azt a kegyelmet, hogy kezdettől fogva lássuk az egyenes utat, nem álltunk döntések előtt, csak elfogadtuk az Ő akaratát. Nehéz volt, fájdalmas, de tudtuk, hogy Ő is ott van velünk. Az ember nem hirtelen válik kereszténnyé: a hit az élethez hasonlóan egy út, amelyet be kell járni, ha olyan boldogan akarunk meghalni, mint Chiara. Ezen az úton Isten kéri, hogy fogadj el dolgokat, mert tudja, hogy kérheti tőled. Ő a javadat akarta, nem azért ad keresztet, hogy összenyomjon a súlya, hanem azért, hogy megnyisson valami más felé, amit el sem tudsz képzelni. Mi nem kételkedtünk ebben. Kapcsolatban voltunk Istennel, ezért tudtuk, hogy amit kér tőlünk, az jó nekünk, hiszen sok más alkalommal is jó volt. Minden nehézség arra szolgált, hogy újra találkozzunk vele.

– Nemrég volt pünkösd ünnepe, amikor a Szentlelket hívtuk, és a pünkösdi szekvenciában ez áll: „boldog halált adj nekünk, örök boldog örömet!” Chiara kérte imádságában a boldog, szent halál kegyelmét?

– Természetesen kérte. Kértük ezt a kegyelmet az imádságban, és szívesen hívtuk segítségül a Szentlelket. A szent halál az igazság pillanata, amikor azon a ponton vagy, hogy megtedd ezt a nagy ugrást, ezt az átmenetet, és akkor látszik, mi van a szívedben. Ezért van az, hogy abból, ahogyan meghal valaki, látszik, kinek a gyermeke. Ki tudja, milyen sok embert látott meghalni a kereszten a római százados, de Jézus előtt azt mondta: „Valóban Isten Fia volt.” Én a saját kis világomban azt láttam, hogy Chiara sok mindentől félt, de a haláltól nem, mert tudta, hogy a túloldalon az Úr várja, és ezért boldog volt…

– Chiarát erős, bátor nőnek képzeljük; sok filmfelvételt, fotót láttunk róla, olvastuk tanúságtételeit… Szeretnénk általad is megismerni, milyen volt.

– Számomra gyönyörű volt. Ami először megdöbbentett, és ami másokat is vonzott, az eleganciája. Hercegnő volt, elegánsan viselkedett. Egyszer bemutattam egy barátom anyukájának, aki azt kérdezte: „Hol találtad ezt a hercegnőt?” Ilyen reakciókat váltott ki. Az elegancián kívül szimpatikus, kommunikatív és vidám lány volt, társasági ember, akivel mindenki jól érezte magát. Chiara nem volt bátor. Egy buta dolog, ami azonban kicsit rávilágít erre: mesélte, hogy az iskolában soha nem jelentkezett önként felelésre. Nem bátor nő volt, aki elébe ment a dolgoknak, hogy szembenézzen velük, hanem a hit embere volt. Igen. Hit és bátorság nem ugyanaz. A félelem ellentéte nem a bátorság, hanem a hit. A hitben az erőt valaki Mástól kapod, a bátorságban saját magadból merítesz erőt. Benne ennek a valaki Másnak az ereje volt.

– Hogyan tudtatok egységben maradni a fájdalomban?

– Chiara és én együtt jártunk az úton, miközben mindegyikünk a maga helyén volt. Chiara készült a halálra, és Isten megadta neki ezt a kegyelmet; nekem pedig azt a kegyelmet adta, hogy a kereszt lábánál lehetek. Együtt sírtunk, együtt keseredtünk el, együtt imádkoztunk, és mindig menedéket találtunk az Úrban. Ez volt a mi erőnk! Mindig egységben voltunk, mindig együtt, valóban megéltük a házasság szentségét. A jegyesség alatt még nem így volt, a házassággal azonban megkaptuk Istennek ezt a kegyelmét. Mindkettőnk a maga helyén azt tette, amit az Úr kért tőle. Kezdettől fogva tudtuk, hogy nem a halálé az utolsó szó; a hitünk központja Jézus, aki feltámadt, tehát mi is feltámadunk. Az egész életünk ennek a függvénye volt. Megszülettünk, és nem halunk meg sosem.

– Hogyan éled meg ma a közös történeteteket?

– Ma is szeretem Chiarát, de másképpen, mert fizikailag nincs itt. Remélem, a mennyországba kerülök, és tudom, hogy akkor ott felismerjük egymást. Sok emberben azonban túlságosan romantikus kép él az özvegységről. Amikor meghalt a feleségem, sokan mondták: „Légy nyugodt, Enrico, közel érzed majd magadhoz, nem fog hiányozni.” Én soha nem éreztem közel, és mindig hiányzott. Aki megvigasztal, az az Úr. Imádkozom Chiaráért, és mindig Chiarára gondolok. Francesco, a kisfiunk nagyon hasonlít rá. Mégsem szomorúsággal, nosztalgiával gondolok rá, az idő megváltoztatja a fájdalmat. Ha valakit igazán szeretsz, igyekszel elengedni. Én is igyekszem elengedni Chiarát, és valóban örülök annak, hogy ő egyre inkább másoké, és egyre kevésbé az enyém.

Forrás: it.Aleteia.org; Famigliacristiana.it; Magyar Kurír (tzs)

Fotó: it.Aleteia.org;